Dacára annak, hogy az atomerőművek folyamatosan ontják magukból a kiégett fűtőelemeket, ezek hosszú távú tárolása máig nem megoldott sehol a világon. Ugyanakkor több országban kísérleteznek különböző technológiák alkalmazásával, abban a reményben, hogy mihamarabb megtalálják azt a megoldást, mellyel több százezer évig sugárzó atomhulladék biztonságosan tárolható a jövőben.
Svédország egyik reménysége volt ezen a téren az atomiparnak, itt ugyanis eléggé előrehaladott állapotban jártak a kutatások. Ez azonban egy január végi bírósági ítélettel erősen megkérdőjeleződött. A svéd Környezetvédelmi Bíróság ugyanis úgy határozott: nem adja meg hozzájárulását a végső nukleárisüzemanyag-tároló megépítésére.
A máris minden idők legfontosabb svédországi környezetvédelmi ügyeként hivatkozott kérdésben a svéd Környezetvédelmi Bíróság – hét év vizsgálódás után – döntött úgy, hogy nem adja áldását az atomerőművek hulladékának tárolására kért engedélyre, melyet a svéd nukleárisüzemanyag- és -hulladékgazdálkodási társaság (SKB) kért egy végső nukleárisüzemanyag-tároló megépítésére.
A döntés azért is érdekes, mert a Környezetvédelmi Bíróság figyelembe vette az ügyben valamennyi érintett fél által képviselt álláspontot (igen, azokét a tudósokét is, akik aggodalmukat fejezték ki a kiégett nukleáris üzemanyag réztartályokban történő elhelyezésével kapcsolatban), és végül osztotta a svéd Környezetvédelmi Szervezetek a Nukleáris Hulladék Felülvizsgálatáért elnevezésű szervezet (MKG), illetve a Svéd Természetvédelmi Egyesület (SSNC) aggályait. Akik a hulladéktárolóval kapcsolatban kritikát és kétségeket fogalmaztak meg főként a tárolóeszközök anyagával, de a tárolás módszerével és a kiválasztott helyszínnel kapcsolatban is.
Johan Swahn, az MKG igazgatója úgy gondolja, hogy a bíróság a döntése meghozatalakor valóban érezte annak súlyát, hogy a nukleáris hulladékok elhelyezésének kérdésében egy évezredekre szóló ügyben kell állást foglalnia.
Az évekig zajló eljárás során (a konzultációs időszak 2003–2010 között zajlott, maga az engedélyezési eljárás pedig 2011 óta tart) során az vált a legfontosabb kérdéssé, hogy vajon a tározó és annak tartalma hosszú távon mennyire maradhat biztonságban.
A vizsgálat során arra jutottak, hogy komoly bizonytalanságok és kockázatok vannak a korábban megbízhatónak ígért megoldások körül. A fordulatot az jelentette, amikor a stockholmi Királyi Technológiai Intézet (KTH) kutatói beleálltak abba a kijelentésbe, hogy megkérdőjelezhető a tárolóedények anyaga, mivel a kiégett fűtőelemeket lezáró réztokok akár ezer év letelte előtt szivároghatnak. (Erről a nukleáris hulladékok kezelésével foglalkozó társaság (SKB) szakemberei korábban azt állították, hogy ilyesmi legfeljebb egymillió év múlva fordulhat elő.)
Pedig nem akármilyen tétje van az ügynek: a svéd nukleáris ipar több mint 11 ezer tonna kiégett nukleáris üzemanyag-kazettát szeretne a Balti-tenger partján, Stockholmtól 120 km-re északra, a forsmarki atomerőmű déli csücskénél eltemetni.
Bár a kérdésben a végső szót a svéd kormány hivatott kimondani, az MKG igazgatója szerint: „Nehéz lenne elhinni, hogyha a svéd kormány következtetései eltérnének a bíróságtól”. A Greenpeace svédországi munkatársa, Rolf Lindahl szerint a határozat értelmében még évtizedes kutatások után sem lehet garantálni a kiégett nukleáris üzemanyag biztonságos kezelését. Ezért a bírósági döntés egyértelmű jelzés kell legyen a svéd politikusoknak, hogy a lehető leggyorsabban megszüntessék a nukleáris energiatermelést.
Az elutasító döntés ellenére persze a probléma továbbra is fennmarad: nincs megoldásunk arra, hogy hová és hogyan lehet véglegesen elhelyezni a folyamatosan termelődő, már elhasznált nukleáris üzemanyagot. Végleges nagyaktivitásúhulladék-tároló ugyanis még egyetlen egy sem üzemel a világon.
Fotó: Iwan Gabovich
Finnországban sincs meg a megoldás
A nagy aktivitású nukleáris hulladék tárolásának témakörében máig kiindulópontnak számít a dán Michael Madsen 2010-ben forgatott dokumentumfilmje, az Into Eternity (magyar címe: Az örökkévalóságig), mely a problémakör minden releváns kérdését felteszi, és megpróbálja azokat megválaszoltatni. A finnországi Onkalo („Rejtekhely”) építés (fúrás) alatt lévő atomtemetőjében forgatott 75 perces filmben különböző hatósági, hivatali potentátokkal készültek interjúk.
A válaszok elgondolkodtató konklúziója az, hogy ezeket a temetőket úgy kellene őrizni akár több 10 ezer évig is, hogy közben a külvilág lehetőleg ne is tudjon a létezésükről. Egyetlen interjúalany sem tudott választ adni arra, hogy miként lehetne reálisan ekkora időtávlatban gondolkodni. Mint ahogy arra sem, hogy miként lehetne megakadályozni, hogy akár csak néhány évtized vagy évszázad múlva e temetőket tudatosan – vagy akár szándékosság nélkül – megbolygassák. A finn atomtemetőnek, bár azóta is építés alatt áll, még szintén nincs engedélye a működésre.
Mi történik a magyarországi atomhulladékkal?
A nagy aktivitású hulladékot egyelőre Pakson, az ún. Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolójában (KKÁT) helyezik el. Ezekben a speciális konténerraktárakban összesen már mintegy 8000 kiégett fűtőelem (hossza 3 és fél méter, tömege 220 kg darabonként) várja a megoldást a végleges elhelyezésre.
Az ugyan európai uniós alapelv, hogy a nukleáris hulladékairól minden országnak magának kell gondoskodnia – de ettől még a hazai nukleáris ipar azt reméli(!), hogy eltemetés helyett egyszer majd újradúsított uránt nyerhetnek a nagy aktivitású szemétből, és (minden bizonnyal orosz segítséggel) az ún. reprocesszálás után majd ismét fűtőanyagként használhatják fel az itt tárolt anyagok túlnyomó részét. A fennmaradó részt, illetve a végleg kiégett fűtőelemeket, valamint a majdan bontandó Paksi Atomerőmű építési törmelékét is ún. mélygeológiai elhelyezésre, több száz vagy akár ezer méternél is mélyebbre ásott aknákban bebetonozva helyeznék el végleges tárolásra. Ez az ügy nálunk ma ott tart, hogy a mecseki Boda térségében nézett ki a radioaktív hulladékok kezelésével foglalkozó szervezet (RHK Kft.) egy ilyen tárolónak való helyet – amit 2050 körül kellene üzembe helyezni. De az ottani, zárórétegnek gondolt agyagkőzettel kapcsolatban még számos nyitott kérdés van, és több évtizedes kutatások tudnák csak megalapozni a helyszín alkalmasságát.
Kicsi, közepes vagy nagy aktivitás: veszélyes hulladék
Radioaktív hulladéknak tekinthető minden olyan hulladék, amely atomerőművekben sugárzóvá vált, de az orvos- és egyéb tudományágak, az ipar és a mezőgazdaság területén keletkezett hulladék is ide sorolható, mely valamilyen fokú radioaktivitással is társul. A radioaktív hulladék minden formája veszélyes hulladék.
A szakirodalom kis-, közepes és nagy aktivitású radioaktív hulladékot különböztet meg. Ezeket mind-mind másként kell tárolni, illetve kezelni. A nukleáris hulladék kezelésében a sugárzó anyag aktivitása, illetve annak mennyisége számít elsősorban, de az atomszemetet a benne lévő sugárzó anyag felezési ideje alapján is kategorizálják (rövid, közepes és hosszú élettartamú radioaktív anyagokként: utóbbinak 30 évnél több a felezési ideje).
Magyarországon a kis- és közepes aktivitású, de nem atomerőművi hulladékot a püspökszilágyi hulladéktárolóban helyezik el. A Paksi Atomerőmű kis- és közepes aktivitású radioaktív hulladéka Bátaapátiba kerül, ahol a föld alatt 250 méterrel, de „átmenetileg” a felszín közelében is tárolnak atomhulladékot. A nagyaktivitású paksi radioaktív szemét kérdése azonban nem megoldott.
