(A hvg.hu-n 2018. február 5-én megjelent cikk újraközlése)
Egy, a napokban eredménytelennek bizonyult közbeszerzési eljárás rávilágított arra, milyen problémák származhatnak abból, hogy Paks II-vel gyakorlatilag Paks I konkurenciáját építenék meg. Ez az eset is azt mutatja, hogy mennyire átgondolatlan a bővítési projekt, és figyelmeztet arra: ez mindannyiunknak nagyon sokba kerülhet.
Eredménytelennek bizonyult Paks II egyik közbeszerzési kiírása, mert drágább ajánlatot kaptak, mint amennyi forrást eredetileg szántak a munka elvégzésére. Első hallásra mindennaposnak tűnik az eset: előfordul az ilyesmi, hogy rosszul méri fel az ajánlatkérő a várható költségeket. Ha részleteiben is megvizsgáljuk a kérdést, akkor azonban már érdekes körülményekre bukkanunk.
A közbeszerzési kiírás célja kulcsfontosságú volt: az, hogy kiképezzék a majdani nukleáris blokkok üzemeltető személyzetének betanítását végző szakembereket, a képzési program magyarországi részében, magyar nyelvű képzés-oktatás keretében.
A kiírásra egyetlen ajánlat érkezett. Az ajánlattevő a Paksi Atomerőmű volt, nem váratlan módon: ugyan ki másnak lenne meg a szükséges know-howja, szakemberállománya és infastruktúrája ilyen képzések tartására Magyarországon?
A kiírást azonban eredménytelennek minősítették. Az ok: „a rendelkezésére álló anyagi fedezet összege nem elegendő a szerződés megkötéséhez az értékelés alapján legkedvezőbb ajánlatot tett ajánlattevővel” – azaz, az egyetlen ajánlattevő több pénzt kérne a kiírásban meghatározott 355 millió forint (plusz áfa) keretösszegnél.
Itt álljunk meg egy pillanatra,és tisztázzunk valamit.
Mi ez, hogy Paks II és Paks I és Paksi Atomerőmű? Mi a különbség? Nem egy cégről van szó?
Pontosan ez a helyzet. Nem egy, hanem két teljesen különálló cégről beszélünk.
- A Paksi Atomerőmű (hivatalos nevén MVM Paksi Atomerőmű Zrt.; innentől Paks I), és
- az új reaktorok építésére létrehozott Paks II (Paks II. Atomerőmű Fejlesztő Zrt; innentől Paks II)
két, mára teljesen különálló cég.
Utóbbit még 2012-ben hozta létre az MVM Zrt., ami Paks I-et, tehát a már létező és működő atomerőművet is birtokolja. 2014-ben azonban Paks II-t kivásárolta a magyar kormány, így – azon kívül, hogy mindkettőt a magyar állam birtokolja – a két cégnek már nincs köze egymáshoz.
És akkor kié lesz a két új reaktor?
Hogy az új reaktorokat építésük után ki fogja üzemeltetni, az sokáig nem volt világos, a környezeti hatástanulmány egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel. Az Európai Bizottság tavaly márciusi (decemberben publikált), döntése egyértelmű helyzetet teremtett. Az állami támogatást elfogadó határozat több feltételt is kikötött; egyebek mellett arra kötelezte Magyarországot, hogy a két cégnek minden szempontból teljesen elkülönülten kell működnie.
De akkor mi történhetett? Rosszul mérte fel Paks II, hogy mekkora lesz a költségigénye a képzéseknek? Előfordulhat. A helyzet azonban az, hogy Paks I gyakorlatilag nyilvánvaló monopolhelyzetben van az ilyen képzések piacán Magyarországon, hiszen nincs más szereplő, aki képes lenne az igényelt szolgáltatást nyújtani. Így pedig tetszése szerint szabhatja meg a szolgáltatás árát.
De miért éri ez meg neki? Nem abban érdekelt, hogy megfelelő képzettségű szakemberek dolgozzanak Paks II-ben, és hogy a képzést alacsony áron kaphassa meg Paks II?
Nem feltétlenül. Paks II ugyanis, ha megépül, a villamosenergia-piacon Paks I versenytársa lesz, hiszen pontosan ugyanazzal a termékkel (alaperőművi villamos energia) fog jelentkezni a piacon, mint amit Paks I termel.
Ennél fogva Paks I és Paks II érdekei számos ponton ellentmondanak egymásnak. Ahogy a környezeti hatástanulmányról készített elemzésünkben írtuk:
„A KHT azt sem mutatja be, hogyan fogják kezelni a közösen használt infrastruktúra tulajdonviszonyaiból és az együttes használatból esetlegesen származó konfliktusokat, érdekellentéteket.”
Márpedig a versenyhelyzetből és a kvázi közös telephely használatából adódóan lesz bőven konfliktus. Erre példa, hogy az új reaktorok építése és üzemeltetése hatással lehet a régi blokkokra, amit Paks I-nek is vizsgálnia kell, és ami értelemszerűen költségeket jelent számára. Nem beszélve arról a konfliktushelyzetről, hogy az új blokkokat Paks I telephelyén építenék fel. A problémát, hogy a versenytársának milyen áron értékesítse Paks I a tulajdonában lévő telket, kormányhatározat döntötte el, ami a telekkönyv szerinti értéken történő átadást rendelte el.
Látható: a képzés és költségigényének kérdése csak egy aprócska szeletet jelent ebben az érdekellentétek jelentette problémahalmazban. Nem arról van szó, hogy Paks II-nek nincs elég pénze a képzésekre. Mégcsak nem is arról, hogy az Európai Bizottság hozta volna létre a helyzetet. Sokkal inkább arról, hogy a projekt átgondolatlansága és siettetése számos okból fog költségnövekedést okozni – a különbség, ami a tervezett 355 millió és az (egyelőre ismeretlen) ajánlati érték között van, csak csepp a tengerben.
