November 4-én a Magyarország szabadságért küzdők áldozatára emlékezünk. Ma már önálló, szuverén Magyarországon élhetünk, de a függetlenségnek az energetika terén ma is van aktualitása: hazánk épp most dönt arról, hogy hova áll a világszinten zajló energiaforradalomban.
Aki ma azt hiszi, hogy az energiafüggetlenség nem a szabadságról szól, az vagy nagyon le van/el van maradva az utóbbi évtized világeseményeitől, vagy egyszerűen nem vesz róluk tudomást, és homokba dugja a fejét. Két tételt idézek annak bizonyítására, hogy mennyire így van ez.
1.
2014 márciusában az Európai Tanács elnöke, Herman Van Rompuy a szervezet állam- és kormányfői tanácskozásán azt mondta, hogy ha az EU nem változtat a meglévő energiapolitikáján, akkor 2035-re 80 százalékban importból fogja fedezni az ellátását. Ami azért jelent egész Európára nézve problémát, mert – tette hozzá Rompuy – az energiafüggőség az energiaárakra, a versenyképességre és a külpolitikára is hatással van. Éppen ezért kell az Európai Uniónak csökkentenie az energiafüggőségét – Oroszországtól is.
2.
Moszkvában idén májusban Vlagyimir Putyin elnök meghirdette a 2030-ig szóló új orosz gazdaságbiztonsági stratégiát. Ebben szerepel egy fontos, az orosz gazdaságot fenyegető tétel: az energiaforrások iránti világkereslet struktúrájának átalakulása. Ezt úgy kell érteni, hogy Moszkvának érdeke, hogy
a) a szerződött országok ne legyenek túl sikeresek az energiahatékonyságban, mivel az kevesebb gázmegrendelést (vagy építendő atomerőművi kapacitást) jelenthet;
b) veszélyt jelent Moszkvára nézve az a világban zajló átalakulás, amit a németek Energiewendének hívnak; az angol, amerikai és ausztrál területen pedig egyre inkább energiaforradalomként hivatkozzák.
A Foreign Affairs legutóbb azt írta erről, hogy a technológiai forradalom és az innováció hatására éveken belül „kifejlődik” egy olyan új villamosenergia-ipar, amely decentralizált, sok különböző energiaforrás integrálására képes, fogyasztóbarát, és minden korábbinál megbízhatóbb, hatékonyabb hálózatokat működtet. Ez pedig gyökeresen különbözik a mai, központosított – és Kelet- és Közép-Európában döntően az Oroszország által szállított –, hagyományos energiaforrásokra épülő rendszertől.
Gáz- és kőolajellátásunk mintegy 80%-ban, villamosenergia-termelésünk 50%-ban függ az orosz szállításoktól. Paks II-vel ez 80%-ra emelkedne
Nem nagy ördöngösség az energiafüggetlenség definiálása, mert bár lehet csűrni-csavarni, de végeredményben mindig oda jutunk ez ügyben: ez a függetlenség annál nagyobb, minél nagyobb arányban áll rendelkezésre az adott ország energiamixében olyan energia, amit hazai (tulajdonú) erőműben, hazai nyersanyagból, a hazai fogyasztó igényei szerint állítanak elő. E tekintetben Magyarország tradicionális módon többszörösen hátrányos helyzetű. Gáz- és kőolajellátásunk mintegy 75-80 százalékban függ Oroszországtól. Ami a villamosenergia-ipart illeti: a jelentős, 32-35 százalékos, jórészt az EU-ból érkező import mellett (mely azonban transzparens piaci megállapodásokon nyugszik) a jelenlegi, 4 reaktoros Paksi Atomerőmű az ország áramtermelésének mintegy 45 százalékát (a hazai áramfogyasztásnak pedig mintegy 36 százalékát) adja. Ez utóbbi Paks II időre megépítése és a további két reaktorblokk bekapcsolása esetén akár 80 százalékra is megemelhetné a villamosenergia-termelésünk függését Oroszországtól.
Jóllehet, bizonyos körökben makacsul tartja magát az állítás, hogy Paks II a magyar energiafüggetlenséget szolgálja, de a fentiekből is nyilvánvaló a következtetés, hogy ez egyáltalán nem állja meg a helyét. A reaktorokat ugyan magyar állami tulajdonú cég működtetné, de ettől még Paks II importfüggő maradna. Technológiai értelemben is, és pláne: a fűtőanyaga miatt. Mert attól még, hogy akár több „fűtési ciklusra elegendő" üzemanyagot is raktáron lehetne tartani, és ezzel a rendszer évekig elzárható lenne mindenféle külső gazdasági-politikai hatástól, attól még Paks II-be az üzemanyag-kazettákat csak Oroszországtól lehetne majd megvásárolni.
Paks II politikai és technológiai kényszerpályára állítaná az országot
A beruházáshoz előnytelen feltételekkel nyújtott 10 milliárd eurós hitel felvétele politikai, a globálisan hanyatló atomenergiához való ragaszkodás pedig technológiai kényszerpályára állítaná az országot. A fűtőanyag-ellátást, az erőmű üzemeltetését, vagy akár a kiégett üzemanyagok kezelését illetően ez a függő viszony több mint fél évszázados kiszolgáltatottságot eredményezne Oroszországtól. Ráadásul a projektben a Roszatom a kinevezett partner, amely az orosz nukleáris ipar zászlóshajójaként nagyon hasonló módon sző hálót a paksi, a törökországi és a finnországi atomerőmű-építés köré is, és egyebek mellett a korrupciós ügyeiről, a gyakran késedelmes és a tervezettnél drágább teljesítéseiről híresült el.
Az egyes európai országok energiafüggésre vonatkozó, nyilvános KSH-adatokból sok részletkérdés nem látszik. De azon így is érdemes elgondolkodni, hogy miközben az orosz energiafüggés csökkentéséről már a rendszerváltást követően is indulatosan (de főleg: hangosan) vizionáltak a politikusok (mindig mások), eközben Magyarország 25 év alatt szinte folyamatosan hátrafelé araszolt. Igaz ugyan, hogy a 2014-es 59,3 százalék kevesebb, mint a 2008-as 63,2, és 2015-ben – leginkább az enyhe tél miatti kisebb gázfogyasztásnak, illetve a korábban betárolt, „elspájzolt” nagyobb gázkészleteknek köszönhetően – komoly eséssel 53,4 százalékot mutatott, de míg mi 1990-2015 között a 49 százalékos energiafüggési szintről éppen csak eljutottunk az EU-28-ak átlagáig (54%), aközben Bulgária például 62,8 százalékról 35,4-re, Dánia 45,8-ról 13,1 százalékra, Észtország 42 százalék feletti szintről alig 7-re dolgozta le magát az energiafüggetlenséget szem előtt tartó kormányzati törekvéseknek (is) köszönhetően.
Bő egy éve már, hogy megírtuk: a valódi energiafüggetlenség irányába mutató célokat nem Paks II-vel, hanem a megújuló energiatermelésnek teret engedve lehetne elérni. Az álláspontunk ma is az, hogy fellendülést (munkahelyeket és gazdasági fellendülést), valamint az ország nagyobb energetikai függetlenségét a zöldenergia hazai fejlesztése, a világhódító útjukat járó, és egyre olcsóbb megújulók hozhatnák el Magyarország számára.
Azonban nem csak a megújulókban, hanem az energiahatékonyság növelésében is óriási lehetőségek rejlenek: egy már három éve ismert számítás szerint a Paks II-hitel feléből 25 év alatt megfelezhető lenne a magyarországi épületállomány fűtési költsége úgy, hogy az anyag-, és munkaköltség áfájából, a járulékokból és a másodlagos fogyasztásból az állam valójában vissza is nyerné a befektetett összeget. Ehhez képest Paks II nemcsak azért rossz megoldás, mert az, ellenkezve az európai érdekekkel, tovább növeli az energiafüggőséget, hanem mert szembe megy az energetikai trendekkel is, és a múltba betonozza be az ország energiarendszerét.
Paks II-vel a múltban ragadnánk, és így lemaradnánk azoktól az országoktól, amelyek élvezhetik a már zajló zöld energiaforradalom környezeti, gazdasági, társadalmi előnyeit: az olcsó, helyi energiahordozókra építő, biztonságos energiaellátást; a racionalizált felhasználásból és az energiahordozók környezetbarát természetéből fakadó alacsonyabb környezetterhelést; a helyi előállítás révén teremtett munkahelyeket, a sok települést fenyegető elszegényedés, elnéptelenedés helyett a vidék népességmegtartó képességének a növekedését.
Magyarországnak egyértelműen az az érdeke, hogy kihasználja a megújuló energiák hasznosításában rejlő kiváló adottságait, és ezt energiahatékonysági beruházásokkal ötvözve megkezdje a valóban független energiaellátás kiépítését.
