Az elmúlt két hónapban különböző okokból négyszer kellett komoly mértékben visszaterhelni a Paksi Atomerőművet, azaz csökkenteni a termelését. Januárban a hármas reaktort váratlanul, több mint egy hétre ki is kellett kapcsolni a termelésből, sőt a mélyponton másfél paksi blokknyi termelés esett ki – és mégsem volt áramszünet. Az üzemzavarok az atomerőművek velejárói, de a villamosenergia-rendszerben lévő tartalék erőművekkel biztosítható az áramigény. Paks II azonban csak úgy tudna működni, ha még több ilyen plusz erőművet építenénk. Ez viszont további több százmilliárd forinttal rúgná meg a beruházást, amiről eddig a kormány nem beszélt. Mindeközben pedig szerte a világban a rugalmas, decentralizált megújulórendszereket építik ki, és nem olyan monstrumerőműveket, mint amilyen Paks II lenne.
„Az eseménynek a nukleáris biztonságra gyakorolt hatása nincs, INES 0 besorolású (nincs biztonsági jelentősége)” – ez a summája a Paksi Atomerőmű híroldalán annak a néhány soros, szűkszavú hírnek, melyben a cég a január 22-én reggel leállt 3. blokk problémáról tájékoztatott. Azt ígérték, hogy a január 29-ével kezdődő hét első felében majd újraindítják a reaktort (ami végül is meg is történt), és minden megy tovább – lényegében úgy, mintha mi sem történt volna. De valóban nem történik semmi?
A paksi áramtermelésről szóló jelentésekben mindig azon van a hangsúly (és ezt hallhatjuk a tervezett Paks II-vel kapcsolatban is), hogy ezek az erőművek Magyarország alapszükségletét elégítik ki. Elviekben az atomreaktorok jelentenék a megbízhatóságot és a kiszámíthatóságot a honi villamosenergia-rendszerben. Az elmúlt hónapban történtek azonban ennek az ellenkezőjét mutatják:
Forrás: mavir.hu
A képet azért érdemes alaposabban megnézni, mert azon a januári, hivatalos, a rendszerirányító (Mavir) által kiadott erőművi termelés látható, energiaforrások szerinti bontásban. Kék színnel a Paksi Atomerőművet, zölddel a Mátrai Erőművet, sárgával pedig a gázturbinás áramtermelő erőműveket ábrázoltuk. Az ábrán jól látható, ahogyan Paks zsinór (azaz elvileg folyamatos, stabil) jellege nem tud hiba nélkül érvényesülni: januárban több – köztük egy igazán jelentős – beszakadást, azaz termeléscsökkenést is produkált a kék sáv.
Az, hogy ez miért és mekkora gond, több oldalról is vizsgálatra szoruló kérdés.
1. Miért nem okoznak áramkimaradásokat Paks I leállásai?
Azt a villamosenergia-rendszerekről érdemes elemi szinten ismerni, hogy (végtelenül leegyszerűsítve a magyarázatot) ahhoz, hogy odahaza, a villanykapcsoló elbillentése után mindig világítani kezdjen a lámpa, a hálózatban a termelésnek és a fogyasztásnak egyensúlyban kell lenniük. Ez esetben tehát: ahhoz, hogy a fogyasztókat ne kelljen kizárni a rendszerből (lásd: áramkimaradás), a termelő oldalon fenn kell tartani a szükséges termelési volument. Ez azt jelenti, hogy ha a 4×500 MW-os névleges teljesítményű alaperőműben ki kell kapcsolni az egyik reaktort, akkor a kieső 500 MW-ot máshonnan kell pótolni. Az ábrát alaposabban szemügyre véve kiolvasható, hogy a január 22-i nagy kék beszakadást jórészt a sárga sáv növekedése, tehát a földgázerőművek felfutása (valamint az ábrán nem látható import villamosenergia növekménye) kompenzálta.
Mindez azt mutatja: a jelenlegi rendszerben bőven vannak tartalékok az ilyen esetek kezelésére. Már csak ezért sem érthetőek azok a riogatások, melyek szerint azért nem szabad szélerőműveket telepíteni, mert „mi lesz, ha nem fúj a szél?”. Mi lenne más, mint az, amikor váratlanul másfél hétre leáll egy blokk Pakson, nem beszélve az akár két hónapig húzódó nyári karbantartás miatti leállásról: a rendszerben lévő tartalékokkal kezelik a helyzetet.
2. Az ellátásbiztonságnak ára van – Paks II költségeit ez további százmilliárdokkal dobná meg
A kiesések azért nem veszélyeztetik a gyakran hivatkozott ellátásbiztonságot, mert a Villamosenergia-piaci Átvitelirendszer-üzemeltetők Európai Hálózata (European Network of Transmission System Operators for Electricity, ENTSOE-E) szóló rendelkezéseinek megfelelően minden országban akkora kapacitású gyors indítású erőműnek kell folyamatosan a bekapcsolásra várnia, amennyi a legnagyobb termelőblokk névleges teljesítménye. Magyarországon ilyen, kb. 15 perc alatt termelésre fogható egységek nálunk a lőrinci sajószögedi, litéri és bakonyi (120-170 megawattos, gázturbinaolajjal üzemelő) erőművek.
Mindezt azért érdemes észben tartani, mert látható: az ellátásbiztonság nincs ingyen. A 2×1200 MW névleges teljesítményű reaktorokkal tervezett Paks II esetében így azzal kéne számolni, hogy – a jelenlegi gyors indítású erőművek meglétét adottnak véve – még legalább 700 MW olyan erőművi kapacitást kell majd építeni, melyeket lényegében csak akkor használhatnánk, ha Paks II valamelyik reaktorát ki kellene vonni a termelésből. Ezek a plusz kapacitások több százmilliárd forintos költséget jelentenek úgy, hogy jelenleg nem szerepelnek az új paksi projekt költségvetésében. Így ezt is ki kellene majd fizetnünk – az amúgy is ki tudja, mekkora cech mellett. (Paks II teljes költségét ugyanis továbbra sem ismerjük.)
3. Tavaly másfélszer annyi fennakadás volt Paks I blokkjaiban, mint ahány hónap van egy évben – ezek a meglehetősen drága „üzemi események” az atomerőművek velejárói
Tavaly összesen 17 kisebb-nagyobb fennakadást jelentett le a Paksi Atomerőmű az OAH-nál. A néhány soros tételekből negyedévenként írt tájékoztató részletei elérhetők itt, itt, itt, meg itt. (Érdekes, hogy a már idén januárban közzétett tájékoztató szerint csak 6 ilyen fennakadás volt az utolsó negyedévben, miközben valamiért nem tesz említést a 4-es blokk december 15-i eseményéről.) A szakzsargonban ezeket az egyébként mindig valamilyen költségvonzattal is terhelt szituációkat sosem nevezik hibának, fennakadásnak vagy problémának. Semlegesítve, „üzemi esemény" a neve. Így sok mindent el lehet takarni vele, de a fogalmazás árulkodó is: azt bizonyítják, hogy az atomerőművek működtetésének a fennakadások hétköznapi velejárói.
Tavaly volt közöttük biztonsági próba alatt tapasztalt hirtelen feszültségesés; jelentős jegesedés ott, ahol nem kellene; és többször ilyen-olyan dízelgenerátor-hiba is. De volt meghibásodás a fő keringtetőszivattyút kiszolgáló rendszerben, zárlat a biztonsági szünetmentes áramelosztón, tűz a folyékonyhulladék-feldolgozóban, „idegen anyag jelenléte" különböző ellenőrző vagy a sugárzó anyagokat hermetizáló berendezések csőrendszerében, és így tovább.
Nem nevezhető éppen bizalmat ébresztőnek, hogy (és ahogy) a januári hiba- és visszaterhelési lista megugrotta a korábbi év havi átlagát. Mivel nemrég 12-ről 15-hónapra módosították a reaktorok ciklikus karbantartási időpontját, ritkulni fog a karbantartások száma: az eddigi 4 helyett 5 év alatt fog sor kerülni négy karbantartásra. Így nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megjósoljuk: több előre nem tervezett „üzemi eseményt” mutat majd a statisztika.
Mondhatja az erőmű, hogy az eseménynek „nincs biztonsági jelentősége”. Azonban ettől még a kiesett termelés veszteséget jelent – egy reaktor egyhetes kiesése nagyságrendileg 900 millió forint –; nem beszélve a rendszerszinten jelentkező többletköltségről. A megújulók esetében lényegesen kisebb a biztonsági és a pénzügyi kockázat is: egy kisméretű megújulós erőmű kiesésének nyilván semmilyen biztonsági jelentősége sincs, a pótlása pedig lényegesen könnyebben megoldható, mint egy nagy, 500, vagy éppen 1200 MW-os reaktornak.
4. Az áramigények és a termelés hullámzása a flexibilis megoldásokat helyezik előtérbe – pont nem az olyan megaerőműveket, mint amilyen Paks II lenne
„Öregszik Paks I? Egyre több az üzemzavar, ami egyre nagyobb költséget okoz rendszerszinten? Miért ne cseréljük le akkor Paks II-re?” Túl azokon a problémákon, hogy Paks II jóval hamarabb épülne meg (2026-27-re ígérik most), mint hogy Paks I-et leállítanák (2032-37), és hogy mindenképpen veszteséges lenne (a tartalékerőművek járulékos költsége nélkül is), további gondok is adódnak.
A paksi négy reaktor leterhelései, illetve olykor napi szintű „rángatásai” mögé nemcsak a hibákat és a javítási munkák miatti kieséseket kell és lehet odavenni, hanem a napi minimum-maximum áramigény közötti különbségeket, illetve a megújulók rohamos terjedését is. Márpedig 2013 óta a megújulók termelik a legtöbb villamos energiát az EU-ban. Az időjárásfüggő megújulók (szél, nap) termelésének ingadozó jellegéből, illetve az általuk termelt energia mennyiségéből az következik, hogy a többi termelőnek kell hozzájuk igazodni.
A rugalmasság tehát felértékelődik: az válik fokmérővé, hogy az adott erőmű a le- és felterheléseket milyen mértékben tudja tolerálni. Minél jobban bírja a „rángatásokat”, annál jobban optimalizálhatók a beépített teljesítmények a mindenkori fogyasztáshoz – és annál értékesebbé válik a rendszer számára.
Nem sok jót ígér, hogy ebben ma eléggé rosszul állunk, de csak még sokkal-sokkal rosszabbul fogunk, ha Paks II-t is megépítik és bekapcsolják. Az atomerőműveket ugyanis nem arra építik, hogy rendszeresen visszaterheljék őket. Ennek biztonsági kockázatai is vannak (a reaktor anyagszerkezetére gyakorolt hatása miatt csak korlátozottan lehet élni vele), és gazdasági okokból sem szerencsés. Hiába mondják tehát, hogy Paks II – ellentétben idős, I-es sorszámot viselő rokonával – már szabályozható erőmű lesz: egy 4000 milliárd forintos nagyvasat mégse azért vegyünk, hogy utána meg ne használjuk.
